Halihó csacska macska olvasók!
Kicsit húzom a szót, mielőtt írnék arról ami most így az előző illetve ebben a hónapban eszembe jutott.. Köszönöm szépen a pozitív visszajelzéseket, azt, hogy már 10 ember nyomon követi ezen a platformon történő agymenéseimet, a chat üzenetet Peny-től és Willow-tól. Nagyon jól esnek. (mosoly)
Ma megint nem a Hófehérek vagy bármely másik sztorim részével jöttem, de tudom adós vagyok! Szóval érkezik, majd az is.
Itt az iskola, újból mindent kezdtünk elölről - remélve, nem lesz ismét Covid - és nekem az jutott eszembe, hogy kicsit előhozom a számomra legrosszabb / legutálatosabb témát : Önmagunk elfogadása, önbizalom. Hogy miért írom ezt? Tudjátok az iskolában sosem éreztem jól magam, megvolt az ismerősi gárdám, jól kijöttem a tanárokkal ám nem mondanám magam menőnek.. sőt, jobban elvoltam a kicsit elvontabb személyekkel, akikkel halkan megbeszéltük a dolgokat. Utolsó évemre a szakközépben ez annyira szűkös osztály (kb.10 -11 fő) tagja lettem, hogy nekünk tényleg nem kellett kiabálnunk ahhoz, hogy megértsük egymást. Kilencedikes koromban kollégista lettem, nem volt elég, hogy sietni kellett a tusolással, hogy legyen másnak is meleg víz, de még csak nem is ismertem senkit. Persze a régieknek (ott lakóknak) egyből feltűntek az "újak"és hát egy kettőnek könnyű szekálási alany lettem.. Utáltam a középsuli első négy évét, egészen az 5-6.-ik évig, amíg nem szakosodtam. Ott már csak a szakmát tanultuk, hasznosnak éreztem magam, azt ha itthon valaki nem ért egy-egy leletet én értem eltudom magyarázni. Tudok valamit, amit az én okos apukám és a húgom sem tud és ez borzasztó jó érzéssel töltött el!
Mindig próbáltam itthon megfelelni, a barátaimnak gondolt embereknek egyből segítettem - ezt persze vissza sose kaptam - , a tanórákra többé - kevésbé készültem. Örökösen megakartam felelni. És tudjátok/tudod mi a vicc? Még most is. Talán abból is adódhat, hogy még önmagamnak sem tudok megfelelni.. Most van egy álmom, ami bár könnyűnek tűnik, mármint az, hogy tovább tanuljak, de hogy jó igazán jó legyek benne, na az megijeszt. Baromi nagy felelősség és teher az a szakirány, amit kinéztem s nem is biztos, hogy jó lennék benne.. Ki kellene lépnem a komfort zónámból, ahol lassan mindenki ismer és elfogad, majd egy teljesen új környezet várna ez pedig ijesztő. Bár mondják, hogy néha szükség van új dolgokra, ahhoz hogy fejlődj.
De az a baj, ha egy ideig csak a rossz és negatív kritikákat kapod kezded elveszíteni a magadba vetett bizalmat / hitet, sajnos én sem vagyok másképp. Most is kezdtem örülni, mert kaptam másoktól a munkámra dicséretet , de egy harmadik ember azt mondja nem dolgozom semmit sem, és nem szeretek dolgozni. Holott ez nem így van..
Szerintem mi annyira könnyen tudunk ítélkezni mások felett, de önmagunk előnyeit és hátrányait nem tudjuk olyan egyszerűen felmérni. Míg én nem szeretem a tükörképem 100%-osan az örökös régi szekálások miatt, addig más az iskolai bántalmazások miatt véget vetett az életének.
El kellene fogadnunk a másikat, a saját dolgunkkal és életcéljainkkal kellene foglalkoznunk, azokkal a JÓ és minket szerető emberekkel kellene foglalkozni akik minket körülvesznek. Helyette örökösen a minket negatív kommentekkel megillető emberekkel foglalkozunk s bántjuk a másikat. Nem értem miért van ez? Ahogy azt sem miért van az, hogy félünk az újtól , a változástól..
Ha nem próbálunk ki dolgokat nem fogjuk tudni miben vagyunk jók, így könnyű leírni magunkról azt, hogy "béna vagyok", pedig ez nem is így van! Teljesen jó kilógni a sorból, mert te jobban énekelsz/írsz, gördeszkázol vagy akár azért kilógni, mert fogszabályzós vagy és rózsaszín a hajad, egy a titok: Bízz önmagadban.
Kurt Cobain idézetét illeszteném erre be jó példának:
