Halihó!
Megérkeztem, még élek lélegzem. Kicsit eltűntem, mert összecsúsztak a dolgok, de most jött egy ihlet és hopp begépeltem. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Jó olvasást kívánok nektek.
Ui.: Várom kíváncsian véleményeteket. Szóval ne tartsátok magatokban.
Cím: Bábszínház
Kategória: Novella
Besorolás: egyperces, random
Terjedelem: 1217 szó
Korhatár: -
Bábszínház
-
Szóval kérlek mondd
el, mi is a valódi problémád velem – nyomtam meg a hangom a valódi szónál.
Fogalmam
sem volt, hogy hosszú hónapok óta mi is lehet a problémája velem, hiszen sosem
szóltam egy rossz szót sem neki. Poénkódtam vele való igaz, szívtam a vérét
ezekkel a poénokkal, hogy ne unatkozzunk a munkában , ahogy ő is szívta a
vérem. Sokszor amikor rám nézett azzal a mogyoróbarna szempárral, azt láttam
szemein, mint aki kedvel engem, sőt talán érez is irántam valamit. Viszont
akárhányszor ezek a gondolatok eszembe jutottak elhessegettem azokat. Ő a kollégám
, a munka és a magánélet két különböző dolog, nem kellene kevernem kettőt, hisz
úgy járnék, mint a barátnőm Dorina. Egy nagyon kedves sráccal dolgozott együtt,
később összejöttek pár hónap múlva pedig kiderült, hogy a srác akibe fülig
belezúgott finoman fogalmazva kipróbálta az egész ügyvédiroda női gárdáját.
Valahogy ŐT sem képzeltem másként. Láttam, ahogy ír más nőknek, ahogy a kedves
már-már gyengéd oldalát is. Nem akartam kedvelni, mégis tudat alatt kedveltem.
Sokszor gondoltam, gondolkodtam ezen mit is érzek iránta, de hogy kedveljem..
Már a gondolatot is kinevettem. Arrogáns, egoista, flegma és nem törődöm –
vagyis ezeket akarja mutatni, az első három jól is sikerül neki, de az utolsót
nem igazán tudja megtenni ha a munkáról van szó - . Az igazság az alig ismerem,
mégis abból a kevésből akarok „ítélkezni”, amit pár év alatt tapasztaltam,
tudom ostobaság, de már falat akarok húzni magam elé, hiszen annak sosem volt
jó vége, ha egy férfi megismert engem.. Most pedig nem akarok a játékszere
lenni, akár egy rongybaba
.
Körülöttünk
minden lucskos, a régi betonút lyukaiban áll az esővíz maradványa, jelezve az
Októberi esős mindennapokat. Ő pedig áll velem szemben, mint aki nem ért semmit
mélán néz, akár egy kis iskolás, mint akinek a tanítónéni nehéz matek példát
adott fel. Szeretnék elmenni haza, haza a családomhoz – anyukámhoz, akivel
ugyan még 24 évesen együtt lakom, de ez mindkettőnknek így jó, mert nem vagyunk
magányosak - , az ágyamat szeretném és a kispárnámat, amit mérgemben
legszívesebben szétpüfölnék, azután ahogy elszállt a mérgem magamhoz
szorítsam bocsánatképp. Nem értem őt, ahogy az összes férfit sem. Apám is
folyton bántotta anyám szavakkal, mert nem volt képes leülni vele megbeszélni a
dolgokat, végül addig ment ez a helyzet míg egy év alatt elváltak. A húgom
elment Debrecenbe egyetemre tanulni,
Apám meg elköltözött a munkahelyéhez közel be a kisvárosba. Azóta pedig ketten
maradtunk. Anya esténként sír, más nem Szofival Skipe-ol – tökéletesen megtanulta
egy év alatt, amin nagyon csodálkozok - , vagy jó párszor velem beszélget. Néha
becsúszik még egy – kettő „két dudás nem fér meg egy csárdában „ veszekedés, de
mit tegyünk, ha ennyire hasonlítunk? Végül is anyám első lánya volnék. Ő a
legerősebb nő, akit ismerek és bár kiskoromban mindig más és más celeb volt a
példaképem (pl.: Rihanna, Avril Lavigne, Demi Lovato), ma már „csak” anyu. Annyi
betegsége volt, megküzdött a kemoterápia nehézségeivel, a falumban élők negatív
gondolataival, miszerint, hogy néz ki , úgysem gyógyul meg.. Minket pedig
mindennap nem szűnt meg szeretni, sőt mindennap sokkal jobban küzdött értünk! Apa
pedig elment, sok év után itt hagyta, ahogy az emlékei pedig itt maradtak.
Fájt. Azt hiszem ekkor döntöttem el végleg: Nem hagyom egy férfinak sem,
hogy összetörje a szívem. Ismét
eleredt az eső, én pedig már kezdtem fázni, fáradt is voltam s egyre
ingerültebb. Lassan tíz perce néz és még csak a jól megszokott Petis rossz fiús
mosolya sem bújik elő, ami bár sokszor felhúzott mégis valahogy megnyugtatott.
-
Az igazság az, hogy – kezdte el, de a hangja
elcsuklott. Vártam és csak vártam két percet, ami örökkévalóságnak tűnt. –
Zsófi idegesítő, fülbemászó és hisztis vagy.
Cinikusan
mosolyogni kezdtem. Ezekkel a tulajdonságaimmal tisztában voltam, de három év
alatt sem fogom „kinőni” ezeket, sőt sohasem. Most viszont egy olyan problémát
hozott fel, ami három éve nem volt probléma a legelején?!
-
Hát köszönöm, hogy ezt így elmondtad. Te
szólsz Zitának, hogy nem szeretnél többet velem dolgozni egy műszakban vagy mit
szeretnél?
-
Te meg mégis miről beszélsz? – mosolyog rám
a már jól ismert Petis mosolyával.
-
Tóvári Péter, én téged abszolút nem
értelek – kezdek el mosolyogni, hosszú szőkés barna, már inkább világos barna hajam
göndör fürtjeit fülem mögé igazítom bal kezemmel. – Te előállsz ezzel a
látszólag piti problémával, ami három év alatt nem volt ilyen eget rengető baj,
mégis látom, hogy kerülsz ha pedig nem a pasi – ügyeimmel jössz, és elvárod,
hogy minden menjek így tovább. Köszönöm, de nem. Vagy elmondod mit tettem,
mondtam neked tudtomon kívül, vagy ne is osszanak be veled.
-
Kormányos Zsófia, már megbocsáss, de egy
Isten nagy barma vagy! És tudod miért?! – ordítja a képembe, ez az egoista
bunkó tökfilkó. Magas 180 cm-vel, csak lenéz rám az én 165 cm-es kis testemre.
-
Nem világosíts fel kedves, tökfej!
Rám néz és mosolyog, egy
idő után már pár könnycsepp is elhagyja az általam már jól megkedvelt mogyoróbarna
szempárt. Ideges vagyok, lehordott s mégis itt állok, ujjaimmal bal kezem tenyerét kaparászom, nem tudom mit is akar még
velem közölni.
Pár másodperc múlva
megszólal.
-
Emlékszel az első napra? Milyen kis suta
voltál? – mosolyogja. - Mondjuk azóta is
suta vagy, de akkoriban még a saját lábadban is felbuktál, mikor gázos volt a
helyzet.
Együtt elkezdünk
mosolyogni. Sok mindenki agyára
mentem ezalatt a pár év alatt, vannak köztük olyanok, akik megkedveltek s
olyanok is akik ki nem állhatnak. Tisztában vagyok vele, szépen lassan pedig
megszokom.
-
Most mit akarsz nekem ezzel mondani? Hogy
már akkor is idegesítettelek?
-
Hát ami azt illeti – mosolyogja. Közelebb lép hozzám, annyira, hogy már egy
lépés távolság sincs köztünk. A szívem pedig kalapálni kezd, úgy érzem jó, hogy
nem vettem fel az okos órám, mert biztos bejelezne a pulzusszámom miatt. Kalapál,
de miért? Miért pont ez a tökfej?! Mi foghatott meg benne? Miért bukom mindig a
reménytelen esetekre?! Már megint elcsesztem… Szívem kalapál, a gyomrom forogni
kezd, mintha pillangók szállnának gyomrom minden egyes bugyrában. Talán ez a
szerelem? Eddig egyetlen egyszer éreztem ilyet, de az sem tartott sokáig.
-
Tudod úgy érzem te okozod majd a vesztem –
mondja mélyen tengerkék szemeimbe nézve, az ő mogyoróbarna szempárjával, amit
annyira nagyon szeretek – Nem volna szabad ez az egész..
Nem
fejezte be a mondatot, helyette magához húzott és megcsókolt. Lágyan
érintkeztek ajkaink, majd kis idő múlva utat tört magának nyelve a számba s
játék csatába kezdtünk. Testem minden része égett. Hideg, sötét idő volt kint,
mi mégsem fáztunk. Boldog voltam, mégis egy részem félt, hogy mi lesz később.
Próbáltam terelni a gondolataim, a pillanatra figyelni, a mostra, amiben Peti
nagyon segített mikor észrevette, hogy feladtam a „csatát” nem engedett el, s
mikor a csókunk abbamaradt így szólt:
-
Tudom, hogy ez most zavaros – kezdte – De én
ilyen vagyok, nehezen fejezem ki az érzéseim.. Bunkó fasz vagyok. Mégis meg
merem kérdezni tőled, hogy részt vennél velem egy nagybetűs élet ramazúrin?
-
Hogy min? – mosolygom, két könnycsepp pedig
kicsordul. Nem tudom eldönteni, hogy a boldogságtól vagy a félelemtől.
-
Ramazúri. Tudod amikor a kisgyerekek nagy gondot
okoznak a szülőknek és végül kikapnak..
-
Ezt te mégis honnét vetted? – mosolygom. Letörli
könnyeimet és rám néz.
-
Az unokahúgaimtól. Jó mi?
-
Hát Zsókától tuti ramazúri lesz – mondom s
kacagni kezdünk. – Ám legyen, de előre szólok utálok veszíteni.
Újból
belenéz a szemembe, majd csókot lehel ez ajkamra. Pár perces csókcsata után
homlokomra hint egy puszit és így szól:
-
Akkor most játszunk soha véget nem érőset,
jó?
