Halihó csacska macska olvasók!
Kicsit húzom a szót, mielőtt írnék arról ami most így az előző illetve ebben a hónapban eszembe jutott.. Köszönöm szépen a pozitív visszajelzéseket, azt, hogy már 10 ember nyomon követi ezen a platformon történő agymenéseimet, a chat üzenetet Peny-től és Willow-tól. Nagyon jól esnek. (mosoly)
Ma megint nem a Hófehérek vagy bármely másik sztorim részével jöttem, de tudom adós vagyok! Szóval érkezik, majd az is.
Itt az iskola, újból mindent kezdtünk elölről - remélve, nem lesz ismét Covid - és nekem az jutott eszembe, hogy kicsit előhozom a számomra legrosszabb / legutálatosabb témát : Önmagunk elfogadása, önbizalom. Hogy miért írom ezt? Tudjátok az iskolában sosem éreztem jól magam, megvolt az ismerősi gárdám, jól kijöttem a tanárokkal ám nem mondanám magam menőnek.. sőt, jobban elvoltam a kicsit elvontabb személyekkel, akikkel halkan megbeszéltük a dolgokat. Utolsó évemre a szakközépben ez annyira szűkös osztály (kb.10 -11 fő) tagja lettem, hogy nekünk tényleg nem kellett kiabálnunk ahhoz, hogy megértsük egymást. Kilencedikes koromban kollégista lettem, nem volt elég, hogy sietni kellett a tusolással, hogy legyen másnak is meleg víz, de még csak nem is ismertem senkit. Persze a régieknek (ott lakóknak) egyből feltűntek az "újak"és hát egy kettőnek könnyű szekálási alany lettem.. Utáltam a középsuli első négy évét, egészen az 5-6.-ik évig, amíg nem szakosodtam. Ott már csak a szakmát tanultuk, hasznosnak éreztem magam, azt ha itthon valaki nem ért egy-egy leletet én értem eltudom magyarázni. Tudok valamit, amit az én okos apukám és a húgom sem tud és ez borzasztó jó érzéssel töltött el!
Mindig próbáltam itthon megfelelni, a barátaimnak gondolt embereknek egyből segítettem - ezt persze vissza sose kaptam - , a tanórákra többé - kevésbé készültem. Örökösen megakartam felelni. És tudjátok/tudod mi a vicc? Még most is. Talán abból is adódhat, hogy még önmagamnak sem tudok megfelelni.. Most van egy álmom, ami bár könnyűnek tűnik, mármint az, hogy tovább tanuljak, de hogy jó igazán jó legyek benne, na az megijeszt. Baromi nagy felelősség és teher az a szakirány, amit kinéztem s nem is biztos, hogy jó lennék benne.. Ki kellene lépnem a komfort zónámból, ahol lassan mindenki ismer és elfogad, majd egy teljesen új környezet várna ez pedig ijesztő. Bár mondják, hogy néha szükség van új dolgokra, ahhoz hogy fejlődj.
De az a baj, ha egy ideig csak a rossz és negatív kritikákat kapod kezded elveszíteni a magadba vetett bizalmat / hitet, sajnos én sem vagyok másképp. Most is kezdtem örülni, mert kaptam másoktól a munkámra dicséretet , de egy harmadik ember azt mondja nem dolgozom semmit sem, és nem szeretek dolgozni. Holott ez nem így van..
Szerintem mi annyira könnyen tudunk ítélkezni mások felett, de önmagunk előnyeit és hátrányait nem tudjuk olyan egyszerűen felmérni. Míg én nem szeretem a tükörképem 100%-osan az örökös régi szekálások miatt, addig más az iskolai bántalmazások miatt véget vetett az életének.
El kellene fogadnunk a másikat, a saját dolgunkkal és életcéljainkkal kellene foglalkoznunk, azokkal a JÓ és minket szerető emberekkel kellene foglalkozni akik minket körülvesznek. Helyette örökösen a minket negatív kommentekkel megillető emberekkel foglalkozunk s bántjuk a másikat. Nem értem miért van ez? Ahogy azt sem miért van az, hogy félünk az újtól , a változástól..
Ha nem próbálunk ki dolgokat nem fogjuk tudni miben vagyunk jók, így könnyű leírni magunkról azt, hogy "béna vagyok", pedig ez nem is így van! Teljesen jó kilógni a sorból, mert te jobban énekelsz/írsz, gördeszkázol vagy akár azért kilógni, mert fogszabályzós vagy és rózsaszín a hajad, egy a titok: Bízz önmagadban.
Kurt Cobain idézetét illeszteném erre be jó példának:
Szia! Áh el sem hiszed mennyi hozzáfűznivalóm van ehhez a témához, és most neki is látok leírni az élettörténetem :D. DE! Előtte hadd mondjam el, mennyire belemerültem a posztod olvasásába és mennyire át tudtam érezni.
VálaszTörlésKilencedikes koromban én is szakos suliba mentem tovább, egy új városba, így kollégista lettem. Rettenetesen féltem tőle. Nehezen barátkozom, visszahúzódó vagyok és introvertált, de nagyon szivesen fogadom azt, ha valaki közeledni akar felém, pont abból kifolyólag, hogy nekem az első lépés megtétele mindig hatalmas kényszer és stressz. De meglepetésemre mind a 7 lány, akikkel egy szobába kerültem, hihetetlenül aranyosak és barátságosak voltak. Három lánnyal közülök elég jó baráti viszonyt is ápoltam. Vagyis azt hittem. Az a helyzet, hogy rendkívül naiv vagyok, teperek mások barátságáért, figyelméért és szeretetéért, mert félek a magánytól. Így esett meg az is, hogy a negyedik év végére rá kellett jönnöm, hogy sem itthon, sem pedig ott egy barátot sem tudhatok igazán az enyémnek. És vajon hogy döbbentem erre rá? A drága karantén segített ki és természetesen az új párom aki nem is lehetne tökéletesebb számomra. Amíg egymással folyamatosan beszélgettek, videochateltek és érdeklődtek egymás felől, és teljesen leszakadtam. Persze ebben az én kezem is benne volt, a sarkamra álltam és szépen lassan, amikor megkaptam a tömör és rövid "Semmi" és "jól" válaszokat a kérdéseimre, nem kerestem őket többé. Ők pedig egy pillanatra sem vették a fáradságot arra, hogy felőlem kérdezzenek. Így a szakos évem most egy átok, mert bár beszélgetek velük, elvégre együtt élünk, viccelődünk és vannak jó pillanataink, nem érzem őket közel hozzám (vagy talán nem akarom őket közel engedni magamhoz). Alíg várom, hogy kiszabaduljak onnan, és végre elfelejthetem azt a szörnyű érzést, hogy valakiknek nem kellek, nem igénylik a társaságom.
Maximalista vagyok, ami egy borzasztó tulajdonság, de erre neveltek, főleg anyukám, aki persze csak nekem szeretett volna jót, mert tudja mennyi mindenre képes vagyok ha odateszem magam, de elég negativ hatást váltott ez ki bennem, mert folyamatossan neki próbálok megfelelni, és ez néha teljesen elvakít. Abban reménykedem, hogy ha levetkőzöm ezt az iskolás dolgot és végre elkezdek tényleg a szakmám tanulásával foglalkozni, akkor elhalványul majd ez és teljesen magamra tudok majd öszpontosítani.
Kedves Cat! Bár valószínüleg rengeteg zagyvaságot írtam most itt össze ( mindig az első megérzést és benyomást részesítem előnyben, így nem akartam sokat agyalni azon, hogyan fogalmazzam meg a dolgokat), de remélem azért átmegy az, hogy teljesen együttérzek veled, és kitartást kívánok az álmaid megvalósításához! Bár nem ismerlek, tudom hogy sikerülni fog!
További szép napot: -Aruna
Kedves Aruna!
TörlésNe haragudj, csak most láttam a kommented. Annyira örülök, hogy megnyíltál és megosztottad velem a te személyes kis történeted. 🥰 Teljesen megtudlak érteni, mint olvashattad nekem a kolis 1,5 évemben éreztem olyan magányosnak magam. Mostanában is, hiszen a hozzám közel állok sajnos más felé dolgoznak, elköltöztek..
Rajta vagyok a kis álmom megvalósításán, bár nem tudom mit tart számomra a jövő év. Mindenesetre kíváncsian várom. 🥰 Ahogy azt is kíváncsian várom, hogy sikerül majd neked a suli vége és miképp alakulnak majd ezek a kapcsolataid. Remélem hallok még felőled, mert igazán szimpatikus vagy. 🥰 Sok sikert ❤️
xxC.